Vámpíros ~

Rémülten feküdtem a padlón. Nem bírtam mozdulni… H is tudtam volna, hiszen minden porcikám fájt, és vérbe feküdtem. De miért ? Mi történt ? Alig kaptam leveegőt. Fájdalom nyilallt a nyakamba, majd minden porcikám megremegett.

-Aú!- rátaláltam a hangomra. Égett a torkom. Mikor a szemem végre kinyílt, sötétséget láttam, de a hangyányi halvány fénybe is láttam, h a tágas terem tele van vérfoltokkal. És akkor bevillant…

-Finom uzsi leszel ! – szólt az ismerős gyengéd hang – elhitted mi ? Minden ilyen gyenge kislány beveszi. – arcán gúnyos mosoly jelent meg, Megfogta remegő testem és a falhoz vágott. A lábamat egy üvegszilánk elvágta. Ekkor megsebzőm rám ugrott, közbe szemfoggai megnőttek, mellyel feltépte nyakamon a bőrt, és szívni kezdte a vérem. Utána minden elhomályosult… És most vagyok itt. Értetlenül, tele kérdésekkel. De ezek most nem olyan lényegesek… Azt kellett kitalálnom hogy jussak ki.

Nem kell szégyellni a félelmeinket. A francba! Mindenki fél. Csak az a dolgunk, hogy megnevezzük azt, amitől félünk. Ha szembe tudsz nézni vele, akkor legyőzöd. Inkább most, mint később. Anya mondta mindig, mikor megijedtem egy póktól vagy egy méhecskétől. Szembe kell nézni vele … De hol van, ő, akitől én félek ? Félek tőle, igen. Mert a falhoz vágott, ivott a véremből és ezek szerint… vámpír. Mért ne félnék tőle ?

Csak az a lényeg.. hogy, hogy tudnám legyőzni. Mindig úgy olvastam a könyvekbe, hogy karóval kell szíven szúrni őket… De itt nem hiszem hogy lenne karó … akkor valami fadarab is jó lenne…

Szétnéztem, a terem tele volt üveg- és fadarabokkal.

Egy újabb kérdés… Hogy mozduljak ?

Minden erőmet bevetettem, mikor sikerült felállnom. Nehezen oda húztam a lábam, és megfogtam egyet, majd az ajtó felé indultam. A nap lemenőben volt. Tudtam hogy a vámpír nem sokára elő jön. Meg kellett várnom. Meg kellett ölnöm.

Ez nem az a mese ahol a vámpírok csillognak a napfénytől vagy egy gyűrű megvédi őket hogy megégjenek, és nem az a mese amikor a főszereplő elmenekül. Nem. Itt meg kellett ölni. Nem elfutni, és félni. Nem.

A nap lement. Teljes sötétség jött. Halk lépéseket hallottam, egyre közelebb… és a bokrok sűrű rejtekéből előjött a vámpír.

- Jaj hát itt vagy, édesem ? – az édestől megremegtem, de nem szólaltam meg. – Ne félj ! Csak én vagyok… – duruzsolta egyre közelebb jőve. Nem látta a fadarabot a kezembe valószínűleg. – Mi van a kezedbe ? – vagy mégis… megfogta kezem olyan erősen hogy kiesett a kezemből a fa. – Meg akarsz ölni ? De szomorú történeted lesz ! Már kitaláltam. Egy vadállat, elvitte, megölte, széttépte, megégette. Tragikus ugye ? – Tisztában voltam azzal, hogy meg fog ölni. És abban is hogy ivott a véremből, ezért kaptam egy kis “vámpír erőt”. Ő viszont nem tudta.

- Tragikusnak nem mondható. Én jobbat tudok… – most én mosolyodtam el gúnyosan, és villám gyors mozdulattal felvettem a fadarabot és szívébe szúrtam… vagyis mellé sikerült…

- AAAu. Ved..d k-k-ki. – Kivettem, és újra beleszúrtam, de most már a szívébe. A vámpír össze esett, tüzet tettem és elégettem.

Nem kell szégyellni a félelmeinket. A francba! Mindenki fél. Csak az a dolgunk, hogy megnevezzük azt, amitől félünk. Ha szembe tudsz nézni vele, akkor legyőzöd. Inkább most, mint később. Igen, szembe kell vele nézni, és nyersz.

De a valamikor a nyertes is veszít.

Túl sok vért vesztettem, szédültem, hányingerem lett, az üvegszilánk még mindig benne volt a lábamba, összeestem, és én is meghaltam .

Ez nem az a mese ahol a vámpírok csillognak a napfénytől, vagy egy gyűrű megvédi őket hogy megégjenek, És nem az a mese amikor a főszereplő életben marad!